Kovácsné Szél Mária 

Kötetlen beszélgetés Kovácsné Szél Máriával

(szerk.)

Lelkes és kreatív vokális zenei tevékenységeidet kívülről nézve, arra gondoltam, hogy ez több mint szakma, inkább hivatás, melyre születni kell. Nem jól látom?

Eltaláltad, mert muzsikus családban születtem, a hangszeres és vokális zene születésem percétől része volt életemnek. Kántor nagyapám az orgona muzsikát, és veretes hangján a templomi éneklés hangulatát ültette lelkembe. Van annál csodálatosabb, mint karácsony éjjelén Ave Maria-t énekelni a templomban? Hát mi ezt tettük! Édesanyám (magánénekes) énekelt, Édesapám hegedült (hegedű tanár volt), Nagyapám orgonán kísért, majd amikor már elég jól zongoráztam, akkor engem ültetett az orgonához. Az ilyen különleges alkalmak „mérgezték” meg lelkemet, s mind a mai napig szívesen énekelek templomban, ha kell magamat kísérve. Számomra nem az akusztika jelenti a varázslatot, hanem azaz áhítatos lelkület, amit a templom falai közt lehet megélni, s amit feltétlenül muszáj kiénekelni magamból, átadni másoknak, hogy ők is érezzék a hit és a szeretet erejét. Ameddig ez sikerül, addig örömmel énekelek, de félreértés elkerülése végett, egyáltalán nem a siker vezérel, (bár az ember életében ez sem nélkülözhető tényező, csak nem szabad kicsikarni!!) hanem feltűnés nélkül kiérdemelni egy bensőséges szeretetet  és feltöltődni általa.

 Manapság egyre több csonka családról hallunk, te viszont szerencsésnek mondhatod magadat, mert egy mélyen istenhívő családba születtél. De kanyarodjunk vissza még néhány gondolat erejéig a családi múlthoz, hiszen a muzsikálás az otthoni hangulatnak is szerves része lehetett.

Ami a templomban, az otthon is megszokott volt: - karácsony szentestéjén – szinte mindig a nagyszülői házban – Nagyapám leült a zongorához (mi gyerekek ezt nem is vettük észre a csillogó és illatos fenyőfa, és az alatta sokasodó ajándékok látványától), csilingelt a kis csengettyűvel, majd elkezdte játszani a Mennyből az angyalt, s mi mind együtt énekeltük a többi ismert és kedves karácsonyi dallammal. Amikor pedig az orgonát átvettem, akkortól otthon is a családi trióé lett a hangulatkeltés feladata. A hagyomány a saját gyermekeimre is átöröklődött. Amikor útra keltünk Szegedre, mindig vittük a hangszereket is (hegedű, cselló), s szenteste a Nagyapó (Ő az én édesapám) mellé betársult az ifjúsági zenekar: a két nagyobbik fiam, én a zongorához ültem, s mindenki más az énekkar szerepét vállalta magára. Egy idő múlva a felettünk lakók -kitapasztalva, hogy mikor jön nálunk a Jézuska- kikapcsoltak mindent, és hallgatták a mi családi muzsikálásunkat, mert ők még ilyen szépet nem hallottak. Ez a szokásuk a mai napig megvan.

Mikor, hogyan és miért éreztél késztetést belépni a Stella Koncertkórus Egyesületbe?

1992. januárjában ismertem meg a STELLA Kórust és karnagyát, Baráz Józsefet. Egy kolléganőm ajánlotta, aki jól ismerte „öreg kórusos múltamat” valamint elkötelezettségemet az éneklés és a muzsikálás iránt, hiszen hivatásom szerint a mai napig zongoratanár vagyok.

Tudvalevő, hogy a zenét több módszerrel is meg lehet szerettetni – de meggyőződésem, hogy mélyrehatóan csak akkor, ha az igényesség az első perctől jelen van.  Ezért fontos a STELLA életében is, az igényesség, a hangképzés, hogy erősebb, csengőbb, szebb színűek legyenek a hangok, (a beszédhangok is). A helyes légzés által úgy a test, mint a lélek egészségesebbé válik. Szóval, 1992-ben kerültem a „Stella”-hoz korrepetitornak, hangképző tanárnak. - A jó kórus ismérve, minimum a homogén hangzás. - Az első próbákon tapasztaltam már hogy egy viszonylag jobb férfikari hangzáshoz egy lelkes, szépen éneklő, ámde vérszegény leánykari hangzás társul, s ez meglehetősen komikus volt. Én a feladatokat kihívásnak tekintem, s ha van hozzá kellő tudásom, akkor meg is valósítom. Tettem ezt, pedig akkor is, most is azért, mert a kórustagok rögtön befogadtak, elfogadtak, amit mutattam, megpróbálták megcsinálni. A hangképzés eredményes volt, engem, pedig inspirált a jó eredmény. Sikerült egyre több szólampróbát tartani, és a szereplések is jobb hangzással működtek.

Ezenközben leköltöztünk vidékre, s ez kissé megnehezítette az életemet. Így történt, hogy 1994. őszén otthagytam – persze nem minden előzmény nélkül – a Stellát, de azért egyszer-egyszer meglátogattam őket. Majd 1998. tavaszán Józsi bátyánk felhívott, hogy jöjjek vissza, és foglalkozzak újra a hangképzéssel, a művek kísérésével, és a próbákon a szólamok segítésével. Amennyiben a koncert menete megengedi, vagy úgy kívánja, szólók éneklésével, önálló dalok előadásával is színesebbé tehetném a hangversenyeket. Természetesen, végül kötélnek álltam, hiszen az éneklés sok mindenért kárpótol. 

Köszönjük a beszélgetést, kívánunk további jó munkát és sikereket!